Rosszkedv. Eső és szél. Koszosszürke felhőtakaró, mocsokban úszó utcák. Megtett félezer és hátralevő alig félszáz kilométer. Az autók kerekei egymás pofájába pörgetik a város lábvizét. Megy az össznépi csiki-csuki, autózás életre-halálra. Alacsony sebességfokozatban, hörögnek-prüszkölnek a gépek, lesik a legapróbb réseket is. Sávváltás. Most. Mindenáron.
Divatfehér “urbán böszme” (terepjáró) halad a masszában a szomszéd sávban. Féklámpájának rendszertelen, hosszabbodó felvillanásai törik meg lendületét. A droid magabiztossága a kereszteződés közelében csap át bizonytalanságba – neki nem az a sáv kell a hazajutáshoz. Pumpafék majd index; erőtlen orrtúrás. A célsáv autói összezárnak, nem fogadják be. Sem mérete sem színe nem passzol a környezetébe. Csúszunk előre; mi haladunk, az ő sávja áll és a piszkosfehér behemót mégsem erőszakolja be magát egyik foghíjba sem. Villantok kettőt, a svédacél meglepően fürgén besorol, majd gyors jobbkanyar a híd felé. A következő lámpánál utolérem. Hosszan vészvillogózik, a sofőr szétnyitott jobb tenyerét is föltartja míg csak vissza nem kacsintok egy rövidet a fénykürttel.
Varázsütés. A pirosnál toporgók féklámpái kialszanak, tétova üresbe kattannak vissza a váltók. Zöld. Nincs repülőrajt, mindenki visszavedlik humanoiddá, az autók unottan tekeregnek egyik sávból a másikba; nincs megtorpanás, nincs fékezés vagy gyorsítás.
Még éppen szemerkél az eső, négy fokkal melegebb van mint kint az autópálya csíkján de így is mínuszban. Lusta, elnyújtott ütemben fújtat a város, mintha a zárlatos, hisztérikus pacemakert elemcsere miatt ideiglenesen üzemen kívülre helyezték volna. Szürreális némafilmmé lassul a szerda délután. Mögöttem a város és már száraz úton poroszkálok hazafelé. Még ötven kilométer. Örökké nem eshet.
[audio:Aphex Twin – At the Heart of it All.mp3]
Aphex Twin – At the Heart of it All
