Vannak emberek, akik nem akarják végigélni az életet. Ismerőseim körében is akad egy-két ilyen figura, akik szemmel láthatóan – illetve egyikük saját bevállasa szerint – nem kalkulálnak 50. születésnappal. Igazából semmivel nem kalkulálnak. Hogy nehezebb legyen sablonokat gyártani (melyek nélkül az emberek jelentős része oly’ kényelmetlenül elveszettnek érzi magát), ez az életfelfogás nincs összefüggésben anyagi helyzetükkel. Az egyik havi nettó egymillióból gazdálkodik és “tíz vagy talán tizenöt éve / céges autón ér a révbe“. Két generációval fiatalabb barátnő, akivel 1-2 hetente közös a hétvége. Mondanám, hogy klasszikus yuppie style, de nem igazán. A másik ennek töredékéből, szülői örökségként kapott házikóban.
Mégis: egyiküknek sincs terve. Semmilyen. Se master-plan, se mid-term-plan, de még csak weekend-plan se. Nem kell élettárs, hiszen a barátnők cserélhetők (az emlékezetesebbek esetleg reciklálhatók). Gyerek meg pláne nem kell. Mintha nem akarnának semmiféle “állandóságot” az életükbe, mert az olyan visszavonhatatlanná tenné azt. Élni akarnak, csupa nagybetűvel. Most, hisz ki tudja meddig… Közben pedig innen, kicsit oldalról nézve nekem úgy tűnnek, mintha mozdulatlanul állva öregednének a biztos magányba.
