Kölcsönkértem egy cimborámtól az új lemezt; nem vásároltam meg gondolkodás nélkül. Ezt már nem. A tavalyi évben látott koncertjeiken nyújtott teljesítmény és lendület alapján komoly prekoncepcióim voltak az “új” felállásban készülő első nagylemezzel kapcsolatban. A lemez első fele (gyakorlatilag az első 5 track) számomra dögunalom. Semmi egyéni hangzás (az úgy tűnik Moldvai Márkkal együtt eltűnt a zenekarból), ráadásul a Hodosi Enikő/Kőváry Péter vokál hajlításai jópár helyen kifejezetten idegesítőek. Hiába van remek hangja a leányzónak; idióta nyivákolást és csajzenekarokat idéző “csiripelő” dallamokat kell nyomnia. Gondolom ez baromi trendi mostanság, csakhát…
Aztán gyors három gól: az “Absolution” már jó értelemben vett slágernek mondható, a “Red Button” a régi koncertek lendületét idézi, a “Showdown on Hell Street” pedig rendben van zeneileg is és végre az énekesnőt hagyták különösebb blikkfangok nélkül énekelni. Tisztán és üdén. Aki eljut tehát a hatodik számig szűk negyed óráig egészen jól érezheti magát – és utána vegye is ki a korongot a lejátszóból. Az a három szerzemény tényleg rendesen megcsinált nóta – de az album így is a “felejtős” kategóriába kerül. “Wake up, Neo!”
