Most, hogy túl vagyok életem első fallabda óráján jöttem rá mennyire egysíkú terhelést jelent a rendszeres kerékpározás. Bő negyed órás bemelegítést követően cirka négy perccel a játék kezdete után már meghaltam. Totál elfogyott a levegőm. Ez megismétlődött 6-8 percenként. Húsz perc után úgy éreztem végem, feladom, ennyi volt. Ezt a fajta dinamikus mozgást sem a tüdőm, sem a lábaim nem tudják követni. De a játék annyira jó, hogy nem hagytam annyiban – és furcsa dolog történt. Egy bizonyos ponton túl, amikor már nagyon fáradtnak éreztem magam (ez a bizonyos húsz perc…) egyszerre elkezdett összeállni a dolog. Korrekt labdamenetek és masszív szivatós ütések jöttek össze. (Nagyon hasonló “overload”-effektus működött amikor egy fél délután íjaztam végig egy olyan cuccal, amit először felhúzni alig tudtam.) A bokám a futócipőmben csak kétszer akart kitörni (lapos talpú teremcipő kötelező, a többi önveszélyes), a kölcsönkapott ütű pedig már így elsőre túl könnyűnek bizonyult. Tökéletes játék: maximálisan kikapcsol, hiszen időd sincs egyéb dolgokon törni a fejed. Ütés, helyezkedés (úgy, hogy közben ne akadályozd a másikat) és rohanás és fogadás-ütés és… Csak azt nem tudom, mennyi ideig kísérletezgettek a labdával, hogy ilyen aljas módon viselkedjen. A tévében a legfurcsább “kisszínes” hírekben gyakran előforduló “brit kutatók hosszas fejlesztőmunka után” kezdetű mondat jutott eszembe… (Jövő héten kellene vennem egy normális cipőt és láttam korrekt ütőket féláron a Wilson lerakatában.)
