Virtuálfény

“Itt-ott munkaruhás emberek, némelyikük konyhafehérben, de Chevette megpróbál hivatalosan viselkedni, és reméli, hogy elhiszik róla, hogy csak egy küldeményt hozott házhoz.
Talál egy keskeny lépcsősort, és felmegy rajta. A levegő forró és állott. A mozgásszenzorok minden lépcsőfordulóban felkapcsolják előtte a lámpákat. Úgy érzi, mintha összepréselné az épület súlya. De a bringája ott van, a B-2-es szinten, egy göcsörtös betonoszlop mögött.
– El innen – mondja a bicaj, amikor Chevette öt lábnyi távolságban tőle. Nem olyan hangosan beszél, mint egy autó, de fenyegető a hangja.
A rásprézett álrozsdaréteg, és a művészien rátekert ezüst szigetelőszalagcsíkok alatt rejlő papírmagvú karbonbevonatú váz geometriája láttán Chevette combja megremeg. A bal kezét átcsúsztatja az ülés mögötti személyfelismerő hurkon. Egy halk zik, és a fékzárak kieresztenek. Chevette felül a bicajra. Még sohasem érezte magát jobban, mint amikor felpedálozik az olajfoltos rámpán, és kijut az épületből.”